hosszabban

A tegnapi nap többségében vegyes érzéseket keltett bennem, a nap végére azonban elmondhattam, hogy "szép nap volt a mai".

Szomorúan utaztam Pest felé, tele izgalommal, kérdésekkel. Számítottam rá, hogy sírni és szomorkodni fogok, fogunk, erről fog szólni ez a csütörtök, de hiába a készültség, megélni ezt nehezebb.

Pestre érkezve várt rám a nagybátyám, Sanyi, hazakísért magukhoz, megetettek, megitattak, beszéltettek, aztán én hallgattam, figyeltem, ezek után jött el az öltözködés ideje. Rettenetes érzés futott át rajtam, amikor a táskámban hiába kutattam a ruháim után. Egyedül a cipőm volt nálam, de semmi más fekete cucc. Elöntött a forróság és a félelem. Mikor mondtam Sanyiéknak, mi a helyzet, rögtön úrrá lettek rajta, Ani felajánlott szoknyát, harisnyát és fölsőt is. Tulajdonképpen majdnem jobban néztem ki Ani cuccaiban, mintha a sajátjaimba bújtam volna bele:) Úgyhogy ez a történet jól végződött.

Elindultunk a temetőbe időben, nem tudtuk, milyen forgalomra számíthatunk. Elég korán oda is értünk, mégis pont jókor, mert összefutottunk anyuékkal. Beszélgettünk, sétáltunk, hogy lássuk, merre van a ravatalozó. Már a vonaton is előjöttek azok a kis gombócok a torkomban, amik a sírást előzik meg, de mindig sikerült lenyelnem őket. A ravatalozóban az énekkar és a lelkipásztor szavai azonban már előidéztek néhány könnycseppet. Csak ránéztem a koporsóra, amin Papp Erika neve állt, és az, hogy 67 évet élt, és összeszorult a szívem. Hiába a tudat, hogy már nem az élő Erika fekszik a koporsóban, de az ember csak társít érzéseket és emlékeket egy névhez. Nekem még az is eszembe jutott, milyen írásképe volt Erikának. Szóval nehéz volt végigállni a melegben, újabb gombócokkal a torkomban a ravatalt.

A sírhoz menet Béluék mellett kullogtam, és -csak amikor már messze voltunk a ravatalozótól- kezdtem megnyugodni. Az utolsó lépések egy kisebb tisztáson vezettek keresztül. Hallottam a fű tompa zizegését, ahogy tapostuk lassú lépteinkkel. Itt megint nagyon szomorú lettem. Néhány szó után eljött az ideje, hogy a koporsót betemessék a földbe. Nálam ekkor szakadt el a cérna. Nem bírtam a nyomást, zokogtam. Láttam aput és anyut is, ahogy sírnak, úgyhogy odaálltam mögéjük, hogy támogassam őket. Együtt sírtunk, és miközben az énekkar énekelt és az Erika fejfáját behelyezték a földbe, csak arra tudtam gondolni, hogy neki most már nagyon jó. Szerettem Erikát, fáj, hogy már nincs, de tudom, hogy Isten ennyi időt szánt neki.

Mielőtt hazament volna mindenki, még együtt volt a család, ettünk, beszélgettünk, nevettünk.Isten elhozta a vígasztalást közénk. Erika miatt összejött a család, még egyszer utoljára összehozta a családot.

én voltam