Schneeberg-túra

Tegnap a gyülekezettel egy kétórás autóút után megérkeztünk Puchberg am Schneeberg egyik parkolórészlegébe. Már itt jelzem, hogy aki ilyen nagy túrába kezd, az legyen kalandvágyó és/vagy energikus, mert különben nagyon nehéz végigcsinálni a hegymenetet. Azt láttuk, hogy magasra megyünk majd föl, de mindenki kihagyta a felvonó adta lehetőségeket és nekiindult gyalog a többiekkel. A felvonó különben nem vitt volna minket egészen a hegytetőig, de az első pihenőig elvitt volna. Már az első lépéseknél éreztük, hogy ezt megcsinálni meredek lesz, már az elején viccelődtem a többiekkel, hogy "én már elfáradtam, ennyi elég volt". Ha tudtam volna, hogy még mi vár rám...Ez még csak a kezdet volt. A levegő után kapkodva szenvedtem föl magam a meredek lejtőn, már éreztem, hogy fáj a mély levegővétel, annyira friss és hideg levegő fogadott minket a hegy lábánál. Szomjas voltam, fájtak a lábaim, a szívem majd kiugrott a helyéből, de végül eljutottam az első célállomásig. Nem sokat pihenhettem, mert a gyorsak és energikusak már mind fönt vártak minket, utolsókat, úgyhogy ők akkor már indultak is tovább, amint beértem őket.

Szóval ezután már mindig magunk csináltuk a pihenőket, egyszer-egyszer megálltunk és elhadartuk "én ezt már nem bírom", aztán tudomásul vettük, hogy mennünk kell tovább. Valaki mondta a tömegből, hogy "gyerünk, minden lépéssel közelebb kerülünk a csúcshoz", és ez egy darabig, körülbelül percekig új lendületet adott. Láttunk sok-sok tehenet, de egyik sem volt lila, meg is jegyeztük, hogy a lila tehénről szóló pletykák hamisak, viszont a bocik nagyon cukik voltak, gyönyörködhettem bennük :) Az első ún. lankásabb rész rettentő meredek volt és fárasztó. Aztán jött egy erdős rész, a kedvencem, ezután a sziklás rész következett, amiben volt néhány nagyon veszélyes rész, utána meg egy monoton menet addig a pontig, amikor már láthattuk volna a hegycsúcsot. A sziklás rész nagyon hosszú volt, és fölfelé menet már azon agyaltam, hogy fogok én onnan visszajönni...
Alig készült néhány fénykép, mivel nem volt idő rá, ezt pedig sajnálom.

Az idő, kiváltképp a sziklás részeken rendkívül szeles volt és hideg, akkorákat lökött rajtunk a szél, hogy sokszor eldőltünk tőle, szerencsére a jó irányba. Hogy én mennyit imádkoztam Istenhez, hogy tartson meg bennünket!
Nagyon jó volt a túra, hogy erősítsem a bizalmamat Isten felé, meg hogy bizonyítsak magamnak, hogy meg tudom csinálni, és bizonyítottam is, ettől boldog vagyok:)
Egyszer úgy belehomorítottam a menetbe, hogy jól lehagytam az utolsókat. Igazából az volt a trükköm, hogy apró lépéseket teszek, de egyfolytában. Egyébként hosszú idő volt feljutni a hegy tetejére, 4 vagy 4 és fél óra kellett hozzá, és én mindig rendületlenül kérdeztem, hogy mikor érünk már oda, és még mennyi van az erdős részből és mi jön utána, és az meddig tart, és mindig válaszolták, hogy ebből már alig van, és közben dehogy is, rengeteg volt még vissza, és attól dobtam majdnem egy hátast, amikor a sziklás rész után jött a monoton fölfelé út, és már láttam egy nagyon magas csúcsot, de az még mindig nem a csúcs volt, hanem "onnan már lehet látni, hol a csúcs". Hú, micsoda erő kellett és kitartás ahhoz, hogy továbbcsináljam...

Aztán hátranéztem, kerestem szemeimmel Krisztiánt, de nem találtam. Pedig tudtam, hogy az utolsókkal kellene jönnie, de már mindenki látótávolságon belül volt, Krisztián meg sehol. Elkezdtem visszamenni. Odaértem a lányokhoz, aztán mondták, Krisztián lemaradt, mert pihen. Mondtam nekik, hogy ha nem megyünk tovább, akkor itt leszünk. Nagyon gyanús volt a dolog, mert Krisztián eddig végig hősiesen mászott. Amikor rátaláltam, mondta, hogy nagyon fáj a lába, nem tudja megemelni. Eddig is fájt, de most még emelni sem tudja. A baj az volt, hogy nem tudtuk, mitévők legyünk. Menjünk tovább, maradjunk, vagy forduljunk vissza ketten.
Térerő nem volt, úgyhogy pillanatokra otthagytam Krisztiánt, és maradék energiámmal elkezdtem gyors léptekkel az utolsók után rohanni. Nagyon messze voltak. A pásztorunk is már jóval előrébb volt, úgyhogy esélytelen volt a jelzés.

Persze ekkor jött egy nagyobb jégeső, fújt a szél rettenetesen, az ember kiizzadva ott ül valahol ebben a hidegben, és tanácstalan. Gyorsan fölhúztuk az esőkabátot, és gondolkoztunk. Úgy döntöttünk, hogy visszafordulunk. Nem tudunk egy helyben maradni, és ha továbbmegyünk, akkor Krisztiánnak kínszenvedés lesz a fölfelé menet.
Ilyen esős és jégesős időben visszaindulni a meredeken nehéz, mert csúszóssá vált az addig száraz út, tehát nagy fába vágtuk a fejszét. Nagyon izgultam, hogy ne essen bajunk és minden rendben legyen. Lefelé még élénkebb imaéletet éltem, mint fölfelé. Rengeteget imádkoztam, és legtöbbet az hagyta el a számat, hogy "vigyázz!" vagy az, hogy "lassan!". Egyszer-egyszer megálltunk Krisztián lába miatt, akkor ettünk egy keveset, közben fújt a szél, alig volt szélvédett helyünk, menedékünk. Lassan mindig továbbindultunk.

Mindig jó volt látni embereket, akik mentek le vagy jöttek föl, még ha nem is hozzánk tartoztak. El kellett döntenünk, melyik útjelzést követjük, hisz fölfelé nem figyeltük, merre megyünk, vezettek minket. A sárgát kezdtük követni, csakhogy egyszer leereszkedtünk valahol, ahol nem kellett volna, mivel ott már nem volt a jelzés. Így volt egy nagyobb kétségbeesésünk... Aztán amikor rábukkantam visszafelé menet, hol kell továbbmenni, akkor ott összetalálkoztunk Krisztiánnal és mentünk tovább. Azt gondolom, jót tett a házasságunknak ez a lejövetel, megbíztunk egymásban és egymásra támaszkodtunk. Mindig megvártuk és segítettük egymást.

Aztán én már nagyon vártam az erdős részt, úgy rémlett, az sokkal könnyebb, mint a kavicsokon négykézláb csúszni (a kesztyűmet aztán itthon ki is dobtam). De akárhányszor jött egy fásabb rész, még csak a sziklás részen kellett menni. Végre elértük az erdősebb részt, ott is figyelni kellett, hova lépünk, de nem volt olyan vészes, mint a sziklás. Egyszer Krisztiánnak eszébe jut, hogy mennyi az idő. Fél öt körül lehetett, és eszünkbe jutott, hogy ha időben odaérünk a felvonóhoz, akkor még elcsípjük (ötkor zárt). Mentünk-mentünk-mentünk, végre elértük a teheneket, (tök cukik voltak), aztán elértük a felvonót is. A férfi már jött oda hozzánk, hogy akarjuk-e használni a felvonót. Mi akár 50 eurót is fizettünk volna, csak vigyen le minket, hullafáradtak voltunk...De csak 13 volt kettőnknek. Nagyon izgalmas volt! fölültünk rá, és az volt a számomra érdekes, hogy nem állt meg, csak lelassult az ülés, ahová be kellett ülnünk. Ugye azt tudni lehet rólam, hogy tériszonyos vagyok. Ezért is féltem a föl- és lejöveteltől, meg ilyen magasról lemenni felvonóval...! De nagyon bejött! Nagyon tetszett!!!

Lent voltunk, végre! Nem voltam valami jól, és később többen panaszkodtak, hogy leérve a hegyről hányingerük volt. Nem tudom, hogy ez a légnyomáskülönbség miatt volt, vagy a hőmérséklet különbségtől...Nem tudom, de hála Istennek ez elmúlt! Még másfél órát vártunk a többiekre a hideg szélben, fagyoskodva, néha-néha kisütött a nap, de ez nem volt elég a felmelegedésre, az ásványvizeink pár fokosak lehettek, hűtőhideg volt mindenünk, a cipőm átázott fönt a hegyen és azóta sem száradt meg, hú, vacogtunk eleget... Elindultunk aztán haza a kocsikkal, összesen 19-en, az Isten megőrzött minket, egyszer hazafele eltévedtünk a kocsikkal, de hamar feltaláltuk magunkat (I love GPS), úgyhogy itthon főztem egy teát, lezuhanyoztunk, és beestünk az ágyba.

Azt kell mondjam, megérte elmenni, sok jó élményem volt, ugyanakkor az is biztos, hogy Krisztiánnal egyetemben nem vagyunk hegymászó-típusok, valószínű ilyen magas (2075m) hegyre fölmászni még egyszer nem vállalkozunk, és inkább elmegyünk egy strandra vagy egy fürdőbe, csak meleg legyen az idő!!!! :)))