Tegnap délután suliból hazafele jövet úgy gondoltam, hogy nem a szokásos úton jövök haza, hanem egy kis kerülővel: sétával az erdőben.
Egy völgyben lakunk, gyönyörű idő volt, és bár nem voltam épp valami jól, mint később kiderült, akkor ment föl a lázam. De ettől én még bátran vágtam neki az útnak, leszállva a buszról.
Aztán amikor odaértem a helyhez, ahol le szoktam kanyarodni a főútról az erdőbe, látom, hogy kerítéssel van elzárva és le van lakatolva. Mondom ez remek, mert akkor így a kacskaringós szerpentinen, autók között kell lemásznom…
De akkor felfedeztem egy ösvénynek tűnő utacskát a kerítés mellett, gondoltam, megteszi az is. Elindultam inkább azon az úton. Szó szerint szeméttel volt kirakva. Láttam az emberi nyomokat…
Aztán egyszer csak már nem láttam olyan nyilvánvaló jelét annak, hogy mégis merre kellene mennem. Amerre ki volt taposva az ösvény, az már rég nem a kerítés mellett menő út volt, úgyhogy azt gondoltam, hogy megkeresem az utcabeli házakat a szememmel, és azokat követve megyek egy irányba, lefelé.
Ez addig működött, amíg egy családi ház mögé nem kerültem, ahol egy bácsi fát vágott. Nem tudom, miért tűnt félelmetesnek a helyzet, talán a lázas, beteg állapotom miatt, de amikor megálltam, csak a csöndet megszakító favágási szertartásos hangokat hallottam: -csatt! -ssss (rávágott a fejszével az ágakra, majd eldobta őket a bácsi). Nem mertem megkérdezni a bácsit, mit tud az utcánkról, mert abban sem voltam biztos, hogy jó fele mentem…
Úgyhogy vissza kellett másznom fölfele, ami nagyon megterhelte a szervezetemet, éreztem a hideg levegőt az egész mellkasomban, de annyira meg akartam találni az utat, hogy még ezen is túllendültem.
Akkor elkezdtem gondolkodni, hogy hülyeség volt olyan utat választanom, amit nem ismerek, és fogalmam sincs, merre visz. De azt gondoltam, jaj, hát egyszerű, kiszemelek egy pontot és arra megyek, aztán egyszer csak kijutok az utcánkra.
Hát erre még várnom kellett. Nem akartam abszolút visszamászni a főútra (nem is biztos, hogy visszataláltam volna:D), úgyhogy próbáltam kicsit más irányba menni lefele. Aztán végül annyit szenvedtem a csúszós földön, meg a tüskés ágak között, hogy elértem, amit akartam: kijutottam az utcánkra.
Igaz, hogy szerencsére egy eladó ingatlan őrizetlen bódéja mögül botlottam elő, és igaz, hogy 5 perccel előrébb jártam, mintha busszal jöttem volna hazáig, de annyira kinyírt ez az út, hogy mostanában még egyszer nem fogok erdőn át hazajönni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése