Beszélgetés

Nagyon szeretem csinálni, ami a munkahelyemen feladatom, szeretem a munkámat. Viszont a kollégáimmal nagyon nehéz kijönnöm. Valamiért nagyon zárnak, klikkesednek, védekezők. Amikor lemegyek velük ebédelni, talán akkor a legnyilvánvalóbb az, hogy nem tartanak közéjük valónak. Megy a beszélgetés, egyik témáról a másikra váltanak, mindenki elmeséli, hogy az ismerőse miket tapasztalt a témában, vagy talán ők maguk is mesélnek kicsit magukról, és amikor én is mesélnék, akkor az nem érdekli őket. Nem is szoktak megkérdezni dolgokról, csak elvétve. Ebédnél viszont szinte nem is beszélnek velem. Ezt nekem nagyon nehéz elhordoznom, egyszerűen nem tudok mit kezdeni a ténnyel, hogy levegőnek néznek. Egy ideig próbálkoztam, hogy akkor is hozzászólok a témához, ha épp nem érdekel senkit, kihasználtam a kisebb szüneteket és bedobtam a mondanivalómat a közösbe. Aztán nem érkezett bátorító reakció. Talán nem is figyeltek, nem tudom.
Aztán ma eszembe jutott a debreceni dicsőítő tábor, amikor egyedül ettem, mert nem volt körülöttem ismerős. Csak úgy magamban kajáltam, és hogy ne ezen járjon az eszem, elkezdtem hálát adni Istennek, hogy a mellettem lévő üres széken most Ő ül és velem van, figyel engem és gyönyörködik bennem. Amint ma ebéd közben ezen járt az eszem, rájöttem, hogy attól még én is beszélgethetek, hogy nem veszek részt a többiekkel való társalgásban. Igaz, hogy ezt nem beszélgetésnek szoktuk hívni, hanem imádságnak, de lényegét tekintve én is beszélgetek, ráadásul nem is akárkivel, hanem olyasvalakivel, akit érdekel a véleményem, a gondolataim, kíváncsi rám és megért. Számomra ez nagy vígasz, és akkor hálát adtam az unokaöcséimért és unokahúgaimért, imádkoztam a családomért, meg még éppen ami eszembe jutott. És már nem is sajnáltam magam, és így jól is esett az ebéd, nem "feküdte meg a gyomrom".
Az utóbbi étkezéseim mind olyan sötét és magányos hangulatban teltek el, én pedig ezt nem szeretném hagyni. Nagyon szükséges és jó dolog az imádság, ahogy Gyökössy bácsi mondaná: ez a lélekzet.