"Amikor azon vitázunk, hogy a két hétnél tovább tartó szomorúságot, ami már depresszív zavarnak mondható, egyáltalán diagnosztizálni kell-e mint zavart, akkor igencsak kérdéses, hogy adunk-e elég időt a lelkünknek ahhoz, hogy kezelni tudja a drasztikusan megváltozott életkörülményeket, például azoknak a személyeknek az elveszítését, akikhez a leginkább kötődtünk. A veszteség alapjaiban megváltoztatta az életet, a lélek felkavarodott, össze van zavarodva, teljesen új problémák merülhetnek fel, melyekre úgy érezzük, ebben a megsebzett állapotban nem vagyunk felkészülve. És akkor két héten belül ismét normálisan kell működnünk? Korábban legalább egy gyászévet adtak erre. Ma gyorsan újra funkcionálnunk kell. A szomorúság nem betegség, ez egy értelmes, normális reakció a veszteségre, és abban is segít, hogy kezelni tudjuk ezt az újonnan fellépő hiányt. Ez a halállal való szembesülés - az életünket érintő egyik legfontosabb tapasztalat. A gyásszal megélt élet olyan módon, hogy később az ember újra képes legyen örülni, az emberi lét része. Ezekben a helyzetekben tagadhatatlan, hogy akaraterővel sem lehet visszatérni a hétköznapokhoz. Ebben a pillanatban megmutatkozik, hogy az embernek van olyan része, melyet léleknek hívnak..."
Verena Kast - A léleknek idő kell (15.o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése