Miért zokogsz fel oly fájón, busan
Miért zokogsz fel oly fájón, búsan
csöndes szonáta, álmodó szonáta?
A kert mögül mostan felém suhan
az évek árnya, tűnt idők halála.
Egyszerre látok. Látom az anyám.
Némán ül a szűz, hófehér szobába.
A gyertya ég és vár a párna rám,
és sír a pergő, gyöngyöző szonáta.
Kis ujjaim alatt zokog a dal.
Sok régi ábránd újra visszaszáll ma.
Anyám nevet és újra fiatal
s csak zeng az édes, illatos szonáta.
Az éjszakába suttogón beszél
és sírdogál fáradtan meg-megállva.
Ma álmom elviszi az enyhe szél,
az ábrándos, ezüstös, halk szonáta.
Olyan, akár egy kisgyerekkacaj,
akár a holdas jegenyéknek árnya,
akár haló ajkon a tompa jaj,
hogy egyre halkul, meghal a szonáta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése